Barbiworld :D Nem az aminek hiszed :P

1. fejezet

A hajó megérkezett a Földre, s Norwich külvárosában csapódott a földbe.

Szerencsére épp egy fás ligetbe estek, ahol az emberek nem fordulnak meg sűrűn, így a jármű biztonságban volt, távol a kíváncsi szemektől.

- Hát ez a földet érés nem ment valami jól, a kapszula is teljesen tönkrement, bár nem mintha bármi szükség lenne rá a későbbiekben, hiszen nincs már hova visszatérnem – mondta, miközben sikerült kikászálódni a roncs darabjai közül. Pár vágás, de hála az égnek túléltem, nem úgy, mint Tarosz lakosai.

Mihez kezdjek, most, hogy itt vagyok? Találnom kéne egy szállást, vagy ha nem örök életemet ebben a szemétben kell leélnem, ami nem túl kellemes azt nézve, hogy a hátralévő életem még több száz évre kiterjed. Először is nem ártana egy kis helyi pénzt összegyűjteni, de ahhoz be kéne illeszkedni és munkát szerezni.

- Na, jó. Mivel nem állhatok itt egész nap tétlenül, bejárom várost, és majd meglátom mi lesz.

Norwich belvárosa felé vette az irányt, s mire leszállt az éj, megérkezett a központba, és elkezdett ismerkedni az itteni élettel. Meglepte, hogy mind a város, mind az életvitel eltér, s kezdett elkeseredni, ekkor azonban történt valami. Zajokat, és kiáltást hallott az egyik zsákutcából, így arra felé futott. A szűk utcában egy fiatal srácot látott, akit éppen fogvatartott két támadója keze. A Hold fénye egy késre világított rá, melyet éppen a fiú nyakához szorítottak. Szemmel nem látható gyorsasággal ott termett. Kigáncsolta az egyik támadót, lefogta, a fülek mögötti fájdalom pontot addig nyomta, míg az nem kiáltott. Erre azonban nem adott lehetőséget. Egy követ kapott fel, belecsomagolta a földön található egyik rongyba, majd betömte vele a száját. A mozdulatlanság érdekében ráütött nagy erővel a nyakára, majd megbénította a végtagjait. A másik alaknak ez alatt sikerült a lány fölé kerülnie, de ő észrevett egy acélrudat a földön, s az utolsó pillanatban sikerült a gyomrába szúrnia, méghozzá a veséjébe. Hasonlóan a társához, őt is letaszította a földre egy ütéssel. Az egy ideig a földön vergődött, nem bírt megfordulni a lány lába miatt. A magas sarkú cipő a gerince fölött körözött, majd egy hírtelen mozdulattal lecsapott. Ez elég volt ahhoz, hogy megbénítson egy pár ideget. A férfinak már csak könyörgésre maradt ereje, ezt látta a lány. Ő azonban felkapta a kést a földről - ami nemrég még egy fejet akart elválasztani a testtől, - s megpróbálta leszúrni a lányt. Nem jött be. Gyorsabb volt nála, s a saját kését mártotta a férfi hasába. Ha egy golyó repül a hasába, az képes még tizenöt percnyi időt is adni a haldoklónak, de egy kés nem ad erre túl sok esélyt. Hagyta, hogy a gyomorsav és a fertőzés gyorsan végezze a dolgát, kevésbé fájdalommentesen. Mindezt olyan sebességgel vitte véghez, hogy azt hitte, a fiú nem tudta követni. Az arcáról azonban mást olvasott le. Meglepettség, ijedtség, majd hála. Az arcvonások egymásután váltakoztak, majd a kíváncsiságnál állapodott meg. A lány mindezt jól látta. A szeme élesebb volt a sólyoménál, jobban látott a sötétben, mint egy macska.

Mikor fölegyenesedett, látta, hogy a fiú még mindig nem mozdul, így odament hozzá. Nem esett baja, csupán egy pár karcolás. De nem sokon múlott. A kést csak lendület közben sikerült kivágnia az alak kezéből, mielőtt még a fontosabb ereket elérték volna.

- A vágás a nyakán egy hét múlva látszani sem fog. Szerencséje hogy erre jártam.

- Köszönöm, hogy megmentett kisasszony. Levi Celldro vagyok. Örülök, hogy megismerhetem. Igazán látványos volt a műsor, még nem láttam nőt így küzdeni.

- A bájcsevejre ráérünk a későbbiekben is, de szerintem jobb lenne mihamarabb itt hagyni ezt a helyet, főleg, hogy az egyik ember meghalt. A kíméletes küzdelem nem tartozik éppen a fegyvertáramba, kiváltképp, ha egy ekkora ember kést szegez egy másik ember nyakára. Mellesleg, a nevem Nao Cross.

Egészen a sétálóutcáig elfutottak, mely a város keleti részén feküdt a bevásárló övezetben. Ott leültek egy padra, hogy kipihenjék magukat, és hogy megbeszéljék a történteket.

- Nao Cross? – Kérdezte a fiú lihegve.

- A neve nem épp a harc stílusát tükrözi. Azoknak az alakoknak fikarcnyi esélyük sem volt a reménykedésre. Milyen technikákat használt? A nők nem igen szoktak harcolni, főként nem legyőzni ilyeneket.

- Ahonnan én jövök ez az alapoktatás része. Egy nő meg igen is csak tudja megvédeni magát.

- A hölgyek és nemesasszonyok általában teaházakba járnak, táncolnak, nem pedig önvédelmet tanulnak.

- Engem nem lehet hozzájuk hasonlítani. Nem voltak épp enyhe kezűek a nevelőim. A harc alapjait kötelező elsajátítani, akár férfi, akár nő az illető. Azonban többet nem árulhatok el, de ha még is megtenném, amúgy sem hinne nekem. Egy idegennek pedig nem fogok kitárulkozni, remélem, megérti. Kik voltak ezek, és mért akarták megölni? Ha elmondja, talán én is kisé beszédesebb leszek. Amúgy is tartozik egy kis magyarázattal, ha már megmentettem a fejét a piszoktól.

- Oh, ebben ne legyen annyira biztos. Magam sem vagyok egy szokványos alak, nem kell félteni, és nem vagyok annyira falhoz ragadt, mint kortársaim. Ami pedig ebben a városban manapság folyik, azt sem lehet épp szokványosnak nevezni. A kor emberei ezen felül a maguk világával vannak elfoglalva, a mások élete nem számít sokat. Ezek ketten profi bérgyilkosok voltak, akiket azért béreltek fel, hogy a családomat megöljék. A városi alvilág nem épp a legjobb embereit küldik rá egy ifjúra, bár azt hiszem ezúttal egy kissé elszámították magukat. Az emberek nem igazán szívlelik, ha egy magunkfajta beleszól az alvilág és a bűnözés világába. - Rendben. Ha tényleg tudni akarja, elmondhatom, de nem biztos, hogy jó vége lesz.

- Nos, mivel elmondta, én is szolgálhatok némi magyarázattal, azonban ne lepődjön meg rajtuk. Amennyiben bárkinek is elfecsegné az én titkomat, hidegvérrel megölöm önt. Na de hagyjuk a formaságokat, és tegezzük egymást, úgy könnyebb, és amúgy sem szoktam hozzá a formaságokhoz. Megértette?

S miközben Nao beszélt, addig Levi figyelmesen hallgatott. Mire befejezte, már javában az éjszaka közepén jártak. A csillagok fénye világította meg őket az erdőben, ahol Nao épp a járművet mutatta meg, amivel ideszállt. A Hold megvilágította a fiú arcát, s a lány csak ekkor vette őt jobban szemügyre. Kék szemét kiemelte fekete haja, melynek egy-egy kósza tincse, a szemébe hullt. Piros szája csak még jobban kihangsúlyozta arányos arcfelépítését, a kissé kiálló arccsontokat, a sima bőrt. Fiú létére női arcvonásokkal rendelkezett. Piros ingére fekete mellényt húzott, nyakában pedig egy nyakkendő lógott. Fekete nadrágja finom vászonból készült, cipője pedig egy elegáns, talán olasz bőrcipő lehetett. Az elegáns öltözetet azonban úgy hordta, mintha csak egy hétköznapi, kényelmes ruha volna. Nao ennek épp az ellenkezője volt. Kissé fiús beütés, ezt azonban könnyen ellensúlyozta lágy, ezüstszínű, egyenes haja, mely egész hátát befedte, s az egészen a térde hajlatáig leért. Arca pirospozsgás volt, ezt viszont nem a csípős, hajnali szél okozta. A szeme zöld és sárga árnyalatokban játszott éjszaka, nappal pedig az égkék színéhez hasonlatos volt. Át változásakor a szeme vörös színűvé változott, mintha démon lenne. Az ajkai kövérek voltak, de színük meg sem közelítette Leviét.

- Tehát egy Tarosz nevű bolygóról jöttél, amikor az épp felrobbant, így most nincs hova menned. Félig angyal, félig vámpír vagy, és azt kéred, hogy ne féljek tőled, és ne is mondjam el senkinek a titkod. Rendben van. Azonban van egy számomra fontos kérdés. Vannak rajtad kívül mások is onnan?

- Nos, elméletben előfordulhat, de én még nem hallottam egyről sem, de ez nem zárja ki a lehetőségeket. Főleg abból a pontból, hogy mi képesek vagyunk több száz évvel is túlélni a ti rövid életeteket. És hogy vámpírok lennének? Ez sem kizárt, bár szerintem kicsi az esélye. Tudod, ők nem igazán kedvelik az utazást, nekik bőven elég a háború, és viszály, amit nálunk okozhattak. Bár elméletben előfordulhatna, hogy egy-kettő közülük idelátogat, és porba akarja taszítani a Földet, de úgy vélem, már ha ez lehetséges, hogy már rég megtették volna. Ha pedig nem tették meg eddig, nem tudom, mi venné rá őket, hogy ezek után megtegyék. Szerintem nem kell ettől félni. De nem tűnsz túl meglepettnek a történtek után, és ezt kicsit furcsállom. Nem félsz tőlem?- Az egészet a maga lekezelő, rideg stílusában közölte, a kérdésnél pedig felvonta szemöldökét. Viselkedéséből nem tűnt el a magas rangú viselkedés, ám ez nem riasztotta el Levit, az ő úri viselkedése sem különbözött sokkal ettől, de a közvetlenség közöttük az idő múlásával egyre jobban feloldódott.

- Már egy ideje a vámpírokat tanulmányozom. Apám is hasonló látszatú ügyeken dolgozik, tőle kapom a legtöbb információt, néha megkér, hogy segítsek a nyomozásban. – A kérdés megválaszolatlan marad, legalább is, ha a szavakat ekintjük. - Visszatérve az előzőkre. Szerinted valószínű lehet, hogy elvesztettek némi varázserőt, és ezért nem tették meg? Mármint úgy értem, hogy vannak mondák és történetek, amik akár három évszázaddal ezelőttre is visszanyúlnak. És a mostanában történtek is eléggé… hogy is mondjam- furcsák. Ugyan is, nemrégiben új történetek keltek szárnyra, miszerint különböző szűk sikátorokban, melyeket az utca fényei nem képesek bevilágítani, gyilkosságoknak adnak tanúbizonyságot. Általában reggelente találtak rájuk a rendőrök, vagy, hogy pontosabb legyek, nem találtak rájuk. Holtestek ugyanis nem voltak. Csak ruhákat találtak, amik környezetében rengeteg homokot találtak. Az emberek sokáig nem tudták hová tenni az eseteket, mivel nem volt sem bizonyíték, sem gyanúsított. A maradványok nem voltak meg, és akiket eltűnés és ruha alapján azonosítottak, azokról nem derült ki semmilyen összefüggés. Aztán néhány hete találtak egy holtestet, ami félig elporladt, azonban a felső teste megmaradt, s a nyakán mintha szemfogak nyomát lelték volna meg. Vért azonban egyik helyszínen sem találtak. Egy cseppet sem, ami azért elég fura, ha nincs se holttest, és meggyilkoltak valakit. A történtek alapján tehát nem kell mondani, a vámpírmesék igencsak elterjedtek mostanság. Szinte az egész város erről beszél. A baj csak az, hogy senki nem nyomoz az esetek után, így a gyilkos továbbra is folytatja az öldöklést. Az emberek azt hiszik, hogy vámpír, és félnek tőle, a rendőrség pedig nem nyomoz, mivel nincsenek nyomok. Legalább is ezt a látszatot keltik. Erős a gyanúm, hogy ezt a te világod fajai teszik az emberekkel, mert nem hiszem, hogy valójában vannak vámpírok, hiszen a Földön csak egy adott időponttól lehet a vámpírokra vonatkoztatni, előtte nem volt nyomuk. Az évszázadok alatt pedig egyre erősödtek, és csak a mai napokra dugják ki a fejüket a biztonságot nyújtó búvóhelyükről, hiszen annak idején még nem volt ennyi gyilkosság, és szerintem ezek tényleg vámpírok művei.

- Ha tényleg vámpírok, akkor a következő történhetett. A testek azért porladtak el, mert kiszívták belőle az összes vért, hiszen ha égés következménye lett volna a porladás, akkor valószínű, hogy a csontok megmaradnak, és a ruhák elégnek. A vámpírok csak nappal támadhatnak ezen a bolygón, hisz nem kockáztathatják azt, hogy levadásszák őket, főleg ha tervük van, és meg akarnak erősödni. Az azonban előttem is rejtély, hogy az áldozatok száma ilyen gyorsan szaporodik, hiszen a bolygómon a vámpírok vérszívás nélkül bírták akár egy hétig is, és ahogy mondtad, a múlt vámpírjai is. Ez nem világos nekem sem, ha csak nem azt nem jelenti, amit sejtek. Ha tényleg az van, akkor a város, sőt, lehet, hogy az egész bolygó veszélyben van.

- Mért, mi a te ötleted? Mért jelentenének ekkora veszélyt?

- Úgy vélem, hogy a vámpírok századokkal ezelőtt érkezhettek ide, talán mert elegük volt a Taroszon lévő folyamatos háborúkból, talán mert el akarják foglalni a Földet, és elterjeszteni az uralmukat az emberek felett. Azonban nem pusztítanák el őket, hiszen nem lenne mit enni. Nem. Inkább elszaporodnak. Ha pedig ez a terv, akkor az utóbbi pár évben egy új vezető születhetett, vagy jöhetett ide, aki átvette a vámpírok felett az uralmat, egy olyan vámpír, akinek jók a stratégiái, ért a háborúkhoz, akinek erős befolyása van a lények felett. Megparancsolhatta nekik, hogy sok vért igyanak, de továbbra is rejtőzködjenek, hogy erőt tudjanak gyűjteni és szaporodni. Ha ez megtörténne, akkor az emberiség nagy bajban lenne, a tápláléklánc csúcsára a vámpírok kerülnének. Képzeld el, több vámpír, mint ember. És vámpírrá válni több módon is lehet. Egyszóval az embereket levadásznák, nem lenne biztonság. Azon felül a vámpírok megerősödve még nagyobb vérkészlet elfogyasztására éreznének kényszert. Meg kell őket állítani, amíg még lehet.

De hogy hogyan, arról fogalmam sincs, és gondolom, neked sincs. Nem igaz?

- Ami azt illeti, van. De csak később térek még rá, előbb mondani valóm van. Nézd, a tenger hogy tajtékzik, már tükröződik a vízen a kelő Nap. Hajnalodik. Gondolom nincs hol aludnod, hát lakjál nálunk, legalább is egy kis ideig, amíg nem sikerül beilleszkedned, aztán majd meglátjuk. Nos, ehhez kapcsolódik a mondanivalóm. Tudod, ami azt illeti a családunk elég gazdag.

- És?

- És az apám a helyi Nyomozó- és Rendőrkapitányságának feje. Ha odaköltöznél hozzánk, akkor a friss fejleményekről könnyen értesülnél, és utánajárhatnánk a dolgoknak, annak, hogy mi is a valódi helyzet. Már ha elfogadod az ajánlatot. Indulhatunk? Vagy itt akarsz éjszakázni a roncsban? Gyere!

Megfogta a kezét és elindultak a villaövezetbe, ahol a nyomozó háza található, mely egy kisebb kastélyhoz hasonlítható. Útközben egyikőjük se szólt egy szót sem, így hát csak az éjjeli lények törték meg az éjszaka csöndjét. Ősz volt, az erdőt a levélszőnyeg vastagon borította, s a hajnal fényei kezdték elnyelni a holdvilágot, s a csillagok sziporkázását. A gyenge sugarak selyemfüggönyként világítottak be a fák ágai között, majd a többi fa díszes levelein csillantak meg. Más napsugarak a harmatos fűszálakon törtek meg, melyeket az ébredő erdei nép még álmosan gyűjtött be, s az erdő lakóit a madarak gyengéd éneke ébresztette, s szólította fel az éjjeli lényeket a lefekvéshez. Mire a házhoz értek, már eltűnt a tengerben a Hold, helyet adva az éltető Napnak, mely a munkába igyekezőket szólongatta. Azok pedig más emberekkel mit sem törődve, nem figyelve a környezetre, rohantak a munkába, nehogy elkéssenek. Az új nap kezdetét vette, habár a csöndes párnak ez még korán sem új nap, nincs idejük pihenni. Amikor megérkeztek a villához, mely inkább kastélyhoz hasonlított, mint házhoz, Levi az ajtón kopogtatva jelezte, hogy megérkeztek.

- Jó reggelt, ifjú úr! Hogyhogy még csak most érkezett meg? – Az ajtóban egy alacsony növésű, talán a negyvenes évek végén, ötvenes évei elején járhat. Háta hajlott, hajába a barna tincsek mellett ősz szálak éktelenkednek. Arcán a ráncok, és a táskás szemek az évek áldozatai, melyekhez jobban hozzásegítette a koránkelés és a késői nyugovóra térés. Régóta dolgozhatott már szobalányként, és ez megviselte külsejét.

- Jó reggelt, Margaret! Kérem, felszólna édesapámnak, hogy fogadjon engem, és ezt a fiatal hölgyet amint lehet? Igen fontos lenne.

- Máris felszólok fiatalúr, addig tehetek oda egy teát? Önnek és a kisasszonynak?

- Igen, azt megköszönnénk, ha lehet, esetleg Earl Gray-t.

- Értettem, addig kérem, foglaljanak helyet a nappaliban.

- Szóval, üdvözöllek, az én szerénynek nem igazán mondható otthonomban, remélem, minden jól megy, tisztázni tudjuk a helyzetet, és jól fogod érezni itt magad. Azonban lesz dolgunk bőven, már ha meg nem sértődsz, el kell majd egy ruhatár, s mi egymás. És kérlek, mikor apámmal beszélünk, had beszéljek én, bármit kérdez is, rendben? És bármit mondok, kérlek, ne vedd majd sértésnek, de apám csak így fogja elfogadni a feltételeket.

Margaret pedig elég érdekes teremtmény, de kedves és szolgálatkész, nézd el neki viselkedését, én ezt a kornak tudom be.

A szoba padlóját sötétbarna parketta fedte. A falak barnára festve, a szekrények, és az asztal is a padlóhoz illő, barna fából készültek. A székeket libanoni cédrusból alakították ki, igényes, sötétkék színű anyaggal borították őket. A szőnyeg, a díszpárnák és a növények a természetet tükrözték, míg a szoba dísztárgyai a gazda hobbyját, a vadászatot, és az utazást. A falakon régi, szépia képek díszelegtek, melyek a családról és az utazásokról készültek. Ezekből nem tükröződtek ki a gazda valójában szigorú modora, ellent nem tűrő hangneme, melybe némi rekedtség is vegyült. Egyetlen fia, Levi még néhai feleségétől született, aki akkoriba még nagyon fiatal volt, míg a gróf már a harmincas évei közepén járt. A feleség azonban a szülést követően meghalt, s kényszerházasság révén nem hatotta meg mélyen a gróf szívét. Levi így a nevelést csak az öreg Margaretnek köszönheti, aki fiaként szereti őt.

- Jöjjenek! Az édesapja fogadja önöket. A teát majd felviszem.

Az ajtón kopogás hallatszott, majd beléptek az ajtón.

- Oh, igen, gyertek be, foglaljatok helyet. – Kis szünetet tartott, majd botránkozva végigfutotta Nao-t. Majd folytatta: - Nos, a nevem Gróf Aliester Celldro, mi szél hozta errefelé a kisasszonyt?

- Édesapám, ő Nao Cross. Megmentette az életemet tegnap este, amikor a fejvadászok, akiket halálunk végbeviteléhez béreltek, megtámadtak. Aznap érkezett a városba, egyedül jött, útitársa egyetlen bőröndje volt, és kistáskája, mely az iratokat, a pénzt és apróbb tárgyait tartalmazta, azonban az állomáson mindenét ellopták. Nincs sehova mennie, a rokonai meghaltak egy tűzben, magára van hagyatva. A falu neve ahonnan származik Hiroki, egy nagyon kicsi falu, messze a várostól, a kényelemtől és a mi kultúránktól. Úgyhogy nem tudja mi-mi a városban, s hogyan tovább, így meghívtam magunkhoz, hátha itt lakhat egy ideig, amíg nem tudja összeszedni magát eléggé ahhoz, hogy egyedül is boldoguljon. Mivel minden iratát és pénzét ellopták, ezért munkába kell állnia, de még nem dolgozott, nincs semmilyen papírja, és így iskolába sem tud járni. Arra gondoltam, esetleg meg tudnád szerezni a szükséges papírokat, esetleg megtanítani neki az alapvető dolgokat. Mivel nem ismeri az illemet, fel kéne fogadni egy illemtanárt is, talán igazi úri hölgy válna belőle, és így nem hozna családunk nevére szégyent, továbbá még lehet jót is tenne a hírnevednek. Egy rendőrfelügyelő, aki egy falusi lányból, igazi hölgyet farag. Nem sokan képesek erre. Kérlek, gondolkodj el rajta. - Fejezte be szónoklatát fondorlatos, ám de édeskedő hangnemében. Tudta, hogy Mr. Celldrót csak a bókok hatják meg, csak ez töri meg a kemény álcát, mialatt érző szív dobog, de ezeket rég elfedte a küzdelem a kor keménységével és a komoly sötétség.

- Igazad lehet. Még a mai nap utána járok a dolgoknak, s megteszem, amit tudok. Azonban az ifjú hölgynek szüksége lehet egy ruhatárra, mondván, hogy ez az egyetlen ruhája, és ez sem illeszkedik be a helyi… khm… öltözködésbe, szóval, remélem, még ma elviszed vásárolni. És egy kis szépítés is lehet, hogy ráférne, a hajával igencsak kitűnik a tömegből, hogy a szemszínét ne is említsük. Remélem, nem bántom meg kisasszony, de ahogy a körmeit, a haját és a szemöldökét elnézem, nem válhat önből hölgy, de talán egy kis szépítés csodákat tesz. Kérem Margaret, mutassa meg a kisasszonynak a szobáját. Te Levi még maradsz. Beszédem van veled. Kérem, Miss Cross, érezze jól magát itt, és kérje meg a szobalányt, hogy vezesse körbe.

A szobalány pedig felvezette a második emeletre, ahol a szobája található, s ott is egészen az utolsó szoba, balra. A lépcső, amin felvezették csigalépcső volt. A fehér lépcsőalapon fekete, vasból kovácsolt, virágos mintájú gyönyörű korlát fut fel. Ahogy a szobába benyitottak, Nao-nak elakadt a lélegzete. A falakat, finom, krémszínűre festették, apró virágok futottak a bordűrön, a függönyt barnára festett selyemből varrták, az ágy királynőknek méltó, hatalmas franciaágy, baldachinnal. A keretfába virágokat faragtak, a baldachin csillagokat és virágokat ábrázoló csipkéből verték. A padló a nappaliéhoz hasonló színű parkettából készült. Az ágy mellett kis fiókos szekrény található, a szemközti falnál egy öltözködő asztal, s egy ruhásszekrény. Ezek a tölgyből készült használati tárgyak kiválóan beleillettek a szoba különleges világába. A plafonról egy hegyikristály csillár lógott. Az ablakból pedig egyenesen a lenyűgöző kertre lehetett látni.

- Gyönyörű ez a szoba. Ez tényleg az enyém lesz?

- Igen kisasszony, bár meg kell, mondjam, ez a legkisebb szoba. Ezen kívül a napirendje:

Reggel hat órakor jövök kelteni önt, ezt pedig az öltözködés, a reggeli, majd az tanórák követik. A tanárok az ifjú úrral együtt nyelvre, gazdaságra, természettudományokra fogják tanítani. Egyik nap zongoraórája és illemtana lesz, máskor az etikett, a tánc, az öltözködés fogja elfoglalni az órarendjét. Meg kell tanulnia viselkedni, társalogni, úgy, mint minden korabeli lánynak. Az utóbbi órák elkülönülnek a fiatalúr óráitól, ezeken egyedül vesz rész. Este hétkor szolgálják fel a vacsorát, lent az ebédlőben, melyet a ház urával és a fiatalúrral kell elköltenie. Nyolc órakor sor kerül a fürdésre, ezt követően pedig, mivel szüksége van a kipihentségre, az alvás jön. A keltésben és az öltözködésben én fogok az ön szolgálatára lenni. A ház népe elfoglalt, tehát a problémáival és gondjaival maximum Azelt, a komornyikot keresheti fel, bár nem hiszem, hogy érdemes lenne. Mivel parancsot kaptam, teljesítem is azokat, ahogyan tudom, mert hűséget fogadtam gazdámnak, azonban ez nem jelenti az ön iránt való jóságomat is. Mindenki nevében remélem, hogy nem hoz szégyen a családi névre, csak akkor beszél, amikor kérdezik, és szorgalmasan fog részt venni az órákon. Azonban ha nem, saját magam fogom a szűrét kitenni az én jóságos uram házából, és nem lesz bocsánat. Remélem megértette a mondanivalóm lényegét, és hasonlóan fog tenni. Most pedig lemegyek a konyhára, és szólok a szakácsnak, hogy készítsen valamit az ön számára és küldesse fel. –Szólt rikácsolva, vékony kis hangján.

Ezzel fogta, és becsapta maga mögött az ajtót, Nao pedig egyedül maradt.

2. fejezet

A vásárlás több mint négy órát vett igénybe. A ruhatárba bekerült több hétköznapi viselet, báli ruhák, egy pár fűző, lovaglóruha, és néhány ékszer a ruhákhoz, emellett pedig el kellett néhány legyező is. Nem ment nehezen, mivel Nao maga is hercegnő volt, és szerette a szép ruhákat, bár a fűzőt eléggé kellemetlennek találta, de a ruhák tetszettek neki, bár eltértek az ő szokványos ruháitól. A viselkedéssel azonban csak nehezen tudott megbarátkozni, a szokások teljesen eltértek az övéitől. A lányokat savanyú citromhoz viszonyította. Nem volt bennük semmi élet, csak a kérdésekre nyitották ki szájukat, hogy válaszolhassanak, s az a rengeteg meghajlás, és a visszafogottság. A dekoltázstól búcsút inthetett, itt még a boka mutogatása is szentségtörés volt. Az ő világában az épületek leginkább az evilági gótikus stílusirányzatnak feleltek meg, a ruháik stílusát nem lehetett beazonosítani. Tudta, hogy ez most már az ő igazi világa, még is nehezére esett elfogadni az itteni szabályokat. Az igazi, pörgős életet szerette, ahol az embernek nem kell visszafognia képzelőerejét és gondolatait.

A csomagokat felpakolták a kocsira, majd továbbmentek, hogy átalakítsák Nao kinézetét. Erre kiváló helyet nyújtott a Beauty Bell átalakító szalon. Az idő borús volt, nemrég esett, így a macskaköves utak és a szűk utcák megteltek vízzel, nehéz volt a járás. Épp a városi életről gondolkodott, mikor megszólalt a nő, aki a haját fogja levágni, és a többi változást levezényelni. Nem tehetett róla, de ő kicsit megrémült ettől az egésztől, és nem akart behódolni a változás szelének.

- Szüksége lesz egy hajfestésre. Szőke hajával teljesen kilóg a sorból. Sosem láttam még erre felé szőke hajúakat, azt hallottam azonban, hogy van néhány ország, ahol gyakoribbnak számít. Esetleg oda valósi? De mindegy is. Kék szeméhez nem illik a barna haj, így fekete festéket alkalmazok, s habár ez is ritka, még is ez illik legjobban önhöz. A szemöldökét szintén be kell festeni, majd megigazítani, így teljesen gubancos. A körmeit a hajához méltóan, szintén feketére festjük be, az arcára pedig el kell egy kis festék. Oh, sajnálom, remélem nem sértettem meg önt.

- Nem, szó sincs róla. Milyen faragatlan. Visszafogottság. Úgy látszik ez a nő sem hallott még róla.

- Rendben, kezdjünk is hozzá. Kérem, kisasszony, fáradjon a vágószékhez, ön uram helyezze magát kényelembe addig. El fog tartani egy ideig.

Már jó ideje a székben tűrte a változások kimenetelét, mikor mindketten egy érdekes beszédfonálra lettek figyelmesek.

- Gemma kisasszony, hallott már az újabb esetről?

- Arról a vámpír sorozatgyilkosról beszél?

- Pontosan. Szörnyűség. Ez ebben a hónapban már a tizenkettedik. Bár valami megváltozott. Az áldozat és a ruhái is megmaradtak, de nem egy sikátorban, hanem a Bevásárló negyednél találtak rá, ráadásul vagy egy tucat ember szeme előtt történt, a tettesről azonban ezúttal sincs semmi nyom. A nyaki ütőérnél harapásnyomokat észleltek. Senki nem látta. Pedig a Cup Coffe épp egy olyan hely, ahol semmi nem marad rejtve az emberek elől.

- Igen. Ráadásul azt hallottam, hogy egy vikomtra csapott most le. Mrs. Mann, ismerte őt? Mért rémült meg ennyire?

- Tudja, ő maga is az ügyön dolgozott, s már maga is a vámpírokra kezdett gyanakodni. Sőt, ha jól emlékszem, volt is egy gyanúsítottja, bár nem tudom ki.

- Rettenetes dolgok történnek. Én úgy hallottam van valami köze a Hasfelmetsző Jack ügyhöz.

- A férjem maga is az ügyön dolgozik, így sok mindent hallok tőle. Elég közel álltak a vikomttal, jó barátok voltak, és az ügyön is együtt dolgoztak, bár én úgy tudom, hogy a vikomt nem jutott hozzá minden információhoz, amihez a férjem.

- Nézze, ugye jó lett a hajam? Most mennem kell, óvja önt az ég!

Eközben Nao átalakítását is befejezték. Az a tény, hogy megtaláltak egy újabb holtestet, ami még nyomokhoz is vezethet, felpörgette őket. Gyorsan a fogatba szálltak, s elhajtottak a tetthelyre. Az idő továbbá is vészjóslóan esősre állt, tehát nagyon siettek. Azonban az eső nem csak az új hajnak, a nyomoknak sem tesz túl jót. Mikor odaértek, a nyomozók még nem értek oda, úgy látszik más esetek lefoglalták az összes beosztottat.

Ennek hála neki tudtak állni ők maguk a nyomkeresésnek. Nem volt bűntudatuk, hogy bármit is elmozdítottak, vagy bizonyítékot gyűjtöttek, mert tudták, hogy a rendőrség sosem fogja megtalálni a tettest, vagy ha igen, nem élik túl a találkozást. Ezt egyedül csak ők ketten csinálhatják meg. Csak Nao csinálhatja meg. Emg volt minden képessége, ami ahhoz kellett, hogy legyőzzön egy vámpírt. Hisz ő maga is vámpírvadász volt. Azonban minden segítségre szüksége lesz. A helyszínen mindent lefotóztak. Az áldozat nyakát vámpírfogak harapták át, kiszívtak egy kis vért, majd –mivel az áldozat még valószínűleg élt- átvágták a nyakát egy késsel.

- A vámpírok általában csak a vérért ölnek, ennek pedig vajmi kevés hiányzott belőle, tehát nem a vér miatt ölték meg. Valószínű, tényleg információval rendelkezett, és ezért kellett meghalnia. A vámpírok úgy látszik egyre öntudatosabbak. Korábban kétlem, hogy ilyenre sor kerülhetett volna. A vámpírok és az emberek közötti egyensúly felborult. Ez megnehezíti a dolgunkat. A vikomt pedig csak úgy szerezhetett a tettesről információkat, ha az maga is a városban él beépülve. Ez is eltér a szokásostól. És találtunk még egy fekete hajszálat is a testen. Talán a későbbiekben hasznunkra lesz.

- Az eső a többi nyomot valószínűleg már elmosta, szerintem ideje hazamenni- mondta Levi.

Levi túl csendes.

- Mi a baj?

- Hogy? Nincs semmi bajom. –De csak maga elé nézett és gondolkodott.

Még épp idejében indultak el. Amint elértek a következő sarokra, nyomozók gárdája érkezett a tetthelyre. Az eset nem volt nekik különösebb az eddigieknél, így beleolvadt a többi közé.

Amikor hazaértek, már Mr. Celldro is otthon volt, és bejelentette, hogy mindent elintézett. Vacsora után Nao felment a szobájába, lefeküdt, s hamar elaludt. Egész éjjel rémálmok gyötörték, nem tudott aludni, így kinyitotta az erkélyajtót és kiment friss levegőt szívni. Telihold volt, a várost fénye nem tompította el a természetes fényt, a csillagok ragyogtak, úgy, mint amikor Nao megérkezett, s a tájkép megengedte, hogy pár pillantást vethessen a tengerre is. A Hold ezüstös hidat rajzolt a víz felszínére, úgy fénylett, mintha tényleg tapintható lenne, s el lehetne sétálni a holdig.

Furcsa. Az itteni látkép nem sokban különbözik az otthonitól. A csillagok ugyan úgy ragyognak, a Holdjuk ugyan olyan fényes, mint a miénk. A bolygók azonban minden másban elütnek egymástól. Sosem gondoltam, hogy honvágyam lesz.

A gondolatmenetét egy elsuhanó árny, majd a távolban, a tenger felett egy zuhanás képe szakította meg. Ez azonban túl messze volt a szobától, így semmit nem lehetett kivenni belőle. Az a valami még pár pillanatig a víz felszínén lebegett, majd elmerült. Nem volt mit tenni. Belépett a szobába, becsukta az ajtót, behúzta a függönyt, majd eloltotta a gyertyát. Néhány perc múlva már aludt is, s ezen az éjjelen nem zavarta semmi más az álmát.

Amíg Cross békésen aludt az ágyában, addig onnan nem messze a Verzdell-hegy megtelt éjjeli szörnyekkel, élettel. A vámpírok most ébredeztek, csak prédára vártak. Éles szemükkel észre is vettek egy éppen hazafelé tartó úriember csoportot. Valószínűleg nem épp úriemberekhez méltó gondolatokat táplált bennük az a pár korsónyi alkohol, amit bevedeltek az este, és az is megeshet, hogy azok a gondolatok épp a közeli bordélyba vezették alkoholtól homályos gondolatukban. De az tény, hogy részeg vígadhatnékjukban nem vették észre az őket figyelő, éhes szemeket, és a vesztükbe rohannak. Éhségüket már nem bírták tovább, alászálltak a városba, elhagyva menedéküket, s a Hold véressé vált, bemocskolta a húsból kifolyó vér, melyet a vámpírok vadállat módjára faltak csoportostul.

Mikor a vámpírok nem kapnak elegendő élelmet, megvadulnak, s a felszínre engedik szörnyeteg énjüket. Átváltoznak valamivé, aminek igaz valóját még senki sem látta, még a Tarosziak sem. Ott nem volt vad éhsége a vámpíroknak, volt préda, néha, azok a prédák nem tanultak a hibákból. A vámpírkirály megfékezte rövid időre a vámpírok támadásait, majd ráengedte őket a népre. Kiszívatta az összes angyal vérét, akik a közelben voltak. Majd új, és még újabb ételeket kerestek, hogy csillapítsák szomjukat. A váltásokra azonban csak kéthetente került sor, s a fenevadak elszabadultak pórázuktól, a jövevényeknek pedig azonnal kell a vér, mely ajkukhoz ér, amint átváltozik, különben elveszítik erejüket, megtébolyodnak, majd meghalnak. Azonban vámpírrá változtatás csak a barlangban lehetséges, ahol őrzik a sötét titkokat, s ahol való ember sosem jár. Éppen ezért sok foglyot ejtettek a vámpírok szerint nemes cél érdekében. A folyamat időigényes, eltart akár három napig is, de ez változó. Az emberek prédává lesznek, a vámpírok prédákból fogyasztók, s az egyensúly felborul. A vámpírok azonban nem tudják, hogy a városba érkezett a vámpírvadász, ki legyőzheti királyukat, rájöhet a titkukra. Azt pedig főként nem sejtették, hogy a vámpírvadász egy fiatal lány képében érkezik, aki még csak 16 éves, olyan lány, aki maga is vámpír, még is elrendeltetett, hogy üldözze vérét. Nao sorsa meg volt írva, és azé is, aki a sötét tervek kiagyalója. S ha a két fél találkozik…

….A véres csata kezdetét veszi.

3. Fejezet

Nao naplójából: 1889. november. 16

Hétfőre virradt a nap, s Margaret, ahogy közölte velem, reggel hat órakor jött be a szobába, s ébresztőként a függönyök széthúzását választotta, hogy a napsugarak befészkeljék magukat a szoba minden zugába, s én véletlenül se tudjak visszaaludni, mivel a Nap egyenesen az arcomra sütött. Nem hagyott sok választást, felkeltem. A hűs víz jó ébresztőként szolgált, gyorsan megmostam vele az arcom, majd rózsavízzel illatosítottam nyakam. Margaret mára egy igazán elegáns ruhát választott, ami ráadásul az én tetszésemet is elnyerte. Maga a ruha sötétkék és fekete színekben pompázott, mely épp ment a kinézetemhez. Nagy abroncsszoknyáján néhány strasszkő és pár fodor is fellelhető volt. A fűző részét szépen alakították ki, a felső része, V kivágásos, húzott nyakú volt. A ruhához kék, csipkéből készült kesztyűt, hasonló színű nyakláncot és kis kalapot vettem fel. Felöltöztetett, majd kifésülte a hajam. Reggelire már a komornyik, Azel kísért le. A többiek már lent vártak rám, az asztalnál ülve. Azel hamarosan hozta is az ételt. Friss cipót, pirítóst, vajat, tojást, mézet, és egy tál, a kertben szedett gyümölcsöt szolgált fel. Az Earl Gray-t citrommal ízesítettem, s ahogy illik, lassan szürcsölve vagy két csészét is megittam. Hamar kiderült, ez Mr. Aliester kedvenc teája. Emellett Levi felvilágosított, hogy az apja nem nagy étvágyú, de lehetőség szerint teázik, és hozzá mindig valamilyen süteményt fogyaszt. Reggeli után ki szerettem volna menni, sétálni egyet, de Margaret bejelentette, hogy kezdődnek az órák. Ez a legunalmasabb mindközül. Persze igyekeztem én odafigyelni, de sokszor elkalandozott a képzeletem más felé. Fel sem fogtam, amikor a tanár kérdezett tőlem valamit, így az első órát sűrű bocsánatkérések között zártam. Arról nem is beszélve, hogy az illem és etikett órákat leszámítva már mindent tudtam, ugyanis bolygóm egyik alapvető dolga a tanulás volt. A földi tananyag pedig még a negyedét sem foglalta magában azokból, amiket otthon az emberek dolgairól tanultuk. Amit most veszünk, az az első osztályos tananyagom volt, szóval nem okoztak nagy nehézségeket. Ennek ellenére szinte az összesről úgy jöttem ki, hogy a tanár leszidott, mert nem figyeltem eléggé. Nos, nem fedhetem fel, hogy ezekről már mindent tudok. Vagy mégis? De az ezeket követő zongoraóra jól ment. Mi több. A tanárnő megdicsérte kézügyességem, és hogy milyen jól tudok zongorázni. Még egy zongoraszonátát is eljátszatott velem Beethoventől, ami a Sonata quasi una fantasia címet viselte. Elég jó a hallás utáni memóriám, így másodjára már kotta nélkül is le tudtam játszani.

Délutánra Levi engedélyt kért édesapjától, had vezessen körbe a városban. Gyalog mentünk. Hat órára már megismertem a város főbb nevezetességeit, bemutattak pár fontos személynek, majd lassan hazafelé vettük az irányt. Én persze a többi városihoz hasonlóan, őket is unalmas embereknek tartottam, akiket csak a pénz vezet, és persze az, hogy hírnevükön ne essen folt. Hiába nem mutatták ki, arra rájöttem, hogy a bemutatott úriemberek közül három alvilági személyiség volt, egy gyilkos, egy bordélyvezető, és csak egy volt igazán tisztességes, ő sajnálatos mód viszont kissé őrült volt, de Levi azt mondta, a bemutatkozás neki is szükségszerű. Megemlítette, hogy nagy vagyona, sokszor ki tud húzni a pácból, ha erre sor kerülne. Azonban Levi tartogatott egy meglepetést is, így azt kérte tőlem, hogy csukjam be a szemem, majd hogy ne csalhassak, egy kendőt kötött rá. A kezemet fogva vezetett, bizsergés járta át a testemet. Volt benne valami nagyon ismerős, de azt nem tudtam volna megmondani, hogy mi. Arcvonásaival ellentétben a keze igen is férfira vallott. Meleg, biztonságot adó, ugyanakkor mégis érdes. Nem egy nemes keze, inkább egy munkásé. Gondolataimba temetkezve észre sem vettem, már meg is érkeztünk. Levette a kendőt a szememről.

- Íme, ez az én titkos birodalmam. Üdvözöllek itt, ahol még senki nem járt rajtam kívül. Ide szoktam elrejtőzni apám zsarnoksága elől. Az itteni madarak az én bánatomat éneklik, örömömet az itteni szelek fújják világgá.

- Kérlek, titkom ne áruld el, szádat egy szó sem hagyhatja el, különben elér majd a végzet, jaj, neked, elintézlek.

- Köszönöm, hogy elhoztál erre a helyre, természetesen senkinek nem árulom el. De azt a verset komolyan gondoltad?

- Had maradjanak nekem is titkaim. – Rám kacsintott.

A kert, mint ahogy az kiderült a város szélén feküdt, közvetlenül a folyó mellett. Az keresztülcsörgedezett rajta, majd egy szikláról a mélybe zuhant, s ott egy tisztavizű tóként gyűlt össze. Ez a tó táplálta jórészt az utcai kutakat, melyet a földalatti üreges barlangrendszeréből nyernek. A falakat zöld ösvény kergeti, a kopott téglafalat pedig borostyánfüggöny fedi be. A bazaltkövekből kirakott kis sétáló utak a kerengőhöz vezetnek, a kert közepén pedig egy tarka virágokkal beültetett virágágyás övezi a gyönyörű középponti szökőkutat.

- Hát nem gyönyörű? A kertet elvileg még a XVI. században építette ide egy itt élő reneszánsz építész. A kert a közönség gyönyörköttetését és kikapcsolódását szolgálta volna. Azonban hamarosan mindenki elfelejtette a kertet, s rejtély fedte el a kaput, mely idenyílik. Mindennek két fiatal tragikus története vetett véget. Akkoriban élt erre egy szegény paraszt fia, aki reménytelenül beleszeretett a város akkori hercegnőjébe. Bár a szívük még igen fiatal volt, a lány is hasonlóképp viszonozta a fiú érzéseit, habár a társadalmi különbségek miatt ez lehetetlen lett volna. Ők úgy gondolták, még sem érdekli őket a város véleménye, így az éjszaka leple alatt találkoztak a kertben. Oda egy titkos alagút vezetett le a kastélyból, melyen a lány kiszökhetett a figyelő szemek elől. A fiú pedig a munkák végeztével egyenesen a lányhoz szaladt. Éjszakánként senki nem zavarta őket, a kert végi padokon beszélgettek. A pad mögött, azért hogy megpecsételjék szerelmüket, egy-egy rózsabokrot ültettek. A fiúé volt a fehér, míg a lányé a vörös rózsabokor. Ahogy teltek az évek, a rózsabokor egyre csak terebélyesedett, és minden évben új és szebb virágokat hozott. A városban azonban egy felkelés tört ki, le akarták váltani a királyt, és hogy teljesítse a király a nép akaratát, elrabolták a lányt, s meg akarták ölni. A fiú azonban a nép élére állt, és megmentette a lányt a késektől, amik felnyársalták volna. A sors iróniája volt, hogy a király ugyan azzal a karddal ölte meg a fiút, amitől a lányát megmentette. A rózsafa, amit a lány ültetett, lassan elfonnyadt, azonban a fiú bokra továbbra is virágzott. Ő pedig néhány hónappal az eset után visszatért az életbe, vámpírként. A lányt, akit szereted, egy másik férfi karjaiban találta. Haragra gerjedt, s egyik éjjel lehívta a lányt a kertbe, aki megrémült. A vámpír pedig a rózsafába lökte, ahol a lány életét vesztette. A vére a rózsa szirmait vörösre festette, melyek az idő folyamával lekoptak azokról. A vámpír pedig minden egyes kopás után egy, a lányhoz hasonló, szőke hajú nőt ölt meg azok közül, akik a kertet látogatták. És ez így ment hosszú évekig, mígnem a kertet bezárták, és nem engedtek be többé egyetlen látogatót sem. A fiú pedig magába roskadt, és üvöltött az éjszakában. Ekkor azonban leszállt hozzá a Halál, s elragadta őt. A vérengzések véget értek, de még ma is hallani néha fájdalmas kiáltásait, s még a mai napokig is keresi azt a nőt, aki egykori kedvesére emlékezteti.

- Legalább is ezt írják a könyvek. Két éve találtam rá erre a történetre az egyik könyvtári könyvben, miközben a vámpírokról kerestem adatokat. Kíváncsivá tett, s felkerestem a leírás alapján a helyet. A történet szerintem csak puszta kitaláció-mi lenne más-, de kíváncsivá tett, és itt lyukadtam ki. És nézd!

A szökőkút szobra. A szobor egy ifjút és egy hercegnőt ábrázolt. A fiú egy rózsát nyújt a lánynak, de az mégis elfordul előle. A történettel ellentétben a fiatalok arcán szomorúság tükröződik. Mindkettejük arcán.

- Csak is akkor készíthették, amikor a kert többi szobrát is, tehát a történet kitaláció, bár a kert mégis nyugalmat áraszt, így ide bújok el a világ elől. Bár elvileg a kertből egy titkos alagút is épült a kastélyhoz, amelyben a lány élt, arra mégsem találtam rá.

Már lenyugodott a nap, mikor hazafelé tartottunk. A tenger felé tettük meg a kitérőt, azonban a tengerparton nem várt eseményeknek lehettünk tanúi. A habok közül egy testet húztak ki az ott álló rendőrök, kíváncsiak lettünk.

- Mi történt itt? – Kérdezte Levi az egyik rendőrt.

- Oh, ön, ha jól gondolom Celldro gróf fia, Mr.Levi, vagy tévedek?

- Nem, igaza van.

- Hát jó, mivel ön az, talán elmondhatok pár részletet. Úgy hallottam gyakran segít Mr. Celldro-nak is az ügyekben. Az sem titok, hogy talán jobb nyomkövető, mint az öreg kutya, talán a segítségünkre lehet.

- Valaki egy hullát dobott a tengerbe. A körülményekből kiderült, hogy tegnap este dobhatták a vízbe, de már előtte halott volt. A víz kimosta a partra, de sajnos a sóval együtt túl sok nyomot tüntetett el a víz. A mostani ügy azonban kapcsolódhat az előző esetekhez. Hasonlóan ölték meg, mint az előzőeket, a nyakán két lyuk található. Azt azonban senki nem tudja, miért próbálták eltüntetni a holttestet, ha az előzőeknél könnyen felfedezhető volt. – Megvakarta a fejét, majd így szólt a fiúhoz:

Talán meg kéne néznie önnek is, hátha talál valamit, amit mi nem vettünk észre.

Engem nem engedtek közelebb, mondván kívülálló vagyok, és nem avathatnak bele a nyomozás részleteibe- persze engem ez nem igazán akadályoz meg, de Levi elment megnézni. Nem telt el sok idő, amikor megfordult, és odaszólt a rendőrnek hogy engedjen engem is közelebb. Furcsa dolgot láttam Levi szemében. Ijedtséget. Nem értettem mi történt, tehát úgy tettem, ahogy kérte. Amikor odaértem, rájöttem mi volt a gond.

- Istenem, ez Mrs. Mann. Ővele találkoztunk a fodrászatban.

- Igen. Harapásnyomok a nyakon. Van egy újabb nyomunk.

A nyomozó közeledett felénk, majd megszólalt.

- Uram, hölgyem, csak nem felismerték az áldozatot? Az sokat spórolna az időnkből, ha elmondanák ki is ez, mivel a víz tönkretette az arcát, nem voltak nála iratok, és senki nem ismeri közülünk. Habár a sós víz legalább tartósította.

- Úgy gondoljuk ez Mrs. Mann. Tegnap délelőtt találkoztunk vele a fodrászüzletben. Gazdag ember, a férje valószínűleg önöknek dolgozik. Többet mi sem tudunk róla.

- Van sejtése arról, miért gyilkolhatták meg? Esetleg önnek hölgyem?

- Sajnálom biztos úr, nincs ötletem.

- Hmm…- hosszas gondolkodás után megszólalt- nekem sincs. Elnézést, de most mennünk kell, apám már vár ránk. Sietnünk kell.

Azzal otthagytuk a rendőröket a holttesttel, a számukra nem létező nyomokkal, és azzal a tudattal, hogy nemsokára valamit megtudunk.

Vacsora után felmentem a szobámba, majd átöltöztem és lefeküdtem az ágyra gondolkodni. Általában akkor pörögnek leginkább a gondolataim, ha aludni készülök, és egy jó könyv még jobban segít. Lekaptam az első könyvet a polcról, ami a kezem ügyébe akadt. Végigsimítottam a gerincét, hogy letöröljem róla a vastag porréteget. Valószínűleg sosem nyúltak megvételük óta ezekhez a könyveknek, de hát itt minden a látszat, nem igaz? Próbáltam gondolkodni, de elnyomott az álom. Talán egy órát aludhattam, amikor lépések zajára ébredtem fel. A fejem sajgott, a hírtelen keléstől és a kialvatlanságtól szédülés fogott el. Alig bírtam felállni, ráadásul a papucs is az ágy alatt volt. Nem volt kedvem bajlódni vele, így mezítláb szaladtam az ajtóhoz. A gyertya is csonkig égett, a sötétben próbáltam tájékozódni, éles szemem volt, a sötétben is jól láttam, de aki erre járkált még nem volt a szobában. Nem gyújtottam egy újabb gyertyát, csöndesen vártam a látogatóra. Eltelt jó pár perc, de még mindig semmi. Aztán az ajtó nyitódott, és Levi lépett be rajta.

- Rám ijesztettél. Már kezdtem azt hinni, hogy egy betörő vagy. Mért lopakodtál?

- Sajnálom, látom aludtál. Az apám még fenn volt, és majdnem észrevett, ezért nem nyitottam be rögtön. Nem akartam zajt csapni, ami ha ezeket a régi nyikorgó ajtókat nézzük, elég valószínűnek tűnik. – Halvány mosoly futott át az arcomon, amit ő észrevett és bólintással nyugtázott. - Kérlek, öltözz és indulunk. Már mindenki lefeküdt aludni, így ki tudunk lopakodni.

A kérdő tekintettemet látva leült mellém az ágyra- minden formalitást mellőzve- majd nekiállt megmagyarázni.

- Apámék sosem engednének el minket egy nyomozóhoz, főleg nem este, főleg nem, ha ezzel a nyomozást és az életünket is kockára tesszük. –Újabb kérdő pillantást vetettem rá. – Nézd! Vámpírok után kutatunk, az emberek tudta nélkül. Épp egy olyan emberhez tartunk, aki nagy kutya a nyomozást nézve. Semmi időpont, semmi tisztesség abban, amit mi teszünk. Az illedelmesség sem engedi meg, tehát nincs rá sok esély arra, hogy kikérdezzük Mr. Mann-t a nyomokról. Azonban ha most nem tesszük meg, lehet, hogy késő lesz. Lehet, hogy ez az egyetlen lehetőségünk rá. Ha a feleségét sikerült megölni, akkor a férje is hamarosan sorra kerülhet, és ő az egyetlen nyomunk a vámpírokhoz jelenleg. A többi édeskevés ahhoz, hogy rájöjjünk, ki lehet a tettes. Ha meghal, akkor nem jutunk közelebb a végkifejletthez, és az emberekből hamar zombi sereg lehet.

Kinyitotta a szekrényemet, odadobta nekem az egyik fekete ruhámat, majd kiment. Gyorsan átöltöztem, majd elindultunk. Kiderült, hogy Levi a várakozás alatt összeszedett néhány információt a nyomozóról. Megtudta a címét, hamisított egy levelet apja aláírásával, ezen kívül magához vett egy kisebb tőrt is, melyet könnyedén elrejtett a nadrágszára alatt. Meglepett, mennyire összeszedett, és hogy így előre tud gondolkodni. Amilyen fáradt voltam, nem épp ezeken a dolgokon járt a fejem. Bár remélem arra a tőrre semmi szükség nem lesz. Levi útközben tájékoztatott arról, hogy a levélben egy kérés van, mely felhatalmazza Levi-t az információk megszerzésére. Azt is elmondta, hogy a villa, ahova tartunk a villaövezet ellenkező oldalán van, ott ahol a kisebb villák találhatók. Azt mondta, ott inkább csak azok vesznek házat, akik megválthatták magukat korábban a nyomortól, és nem akarnak annyira kiszakadni a hétköznapi életből, de mégis eléggé ahhoz, hogy ne egy istenverte telephelyen keljen lopni, vagy a piszkosabb munkákat elvégezni. A másik fele azon embereknek, aki ott vesz házat, az a bujkálásra hivatott arra felé. A külváros ugyanis elég szakadt és lepukkant hely, mely tele van szeméttel, ez a legszervezettebb bűnözési részleg, persze a belváros alvilágát leszámítva. A házak majdhogynem a lakókra dőlnek, az utcákon koldusok és gyerekek tanyáznak a legnagyobb szennyben. A csatornát nem építették ki arrafele, így a mindent átható bűz átér egészen a villanegyed déli részéig.

Útközben nem egyszer találkoztunk kóbor gyerekekkel, akik kést szegeztek ránk, vagy gyilkos ösztönű férfiakkal, akik az itt élők pénzéért képesek ölni is. Hála az égnek Levi könnyen leszerelte a kisebbeket, a többieket pedig sikerült elintéznem pár rúgással, és ütéssel, bár abban nem voltam biztos, hogy túl is élték azokat. Még mindig a túlélés hajtott, az a beprogramozottság, amit kiskoromban iktattak belém a kiképzőtáborokban. Egy óra alatt érkeztünk meg a házhoz. A gyertyák fénye még megvilágította az ablakokat, és árnyakat rajzolt az utcára. Az utcai világítás ezen a részen kevés volt.

Levi bekopogott, és kisvártatva egy komornyik jelent meg az ajtóban. Látszott rajta, hogy nem díjazza a késői zavarásunkat, a kérdő tekintetébe pedig egy kis megvetés is szorult. Levi elmagyarázta, hogy Celldro gróf küldött minket, és az ügy nem tűr halasztást. Úgy látszik Mr. Aliester többször is meglátogathatta őket, mert amint meghallotta a komornyik a nevét, valamelyest megenyhült és behívott minket, majd elment, hogy bejelentse érkezésünket a gazdájának. A nappaliban várakoztunk, amíg a ház ura ki nem fáradt elénk. Valószínű, nem rég bújhatott ágyba, mert sietség közben csak egy fürdőköpenyt vett fel a pizsamára. Szájában egy dohány lógott. Megkérdezte, kérünk-e, majd tagadó válaszunkat követően hellyel kínált minket a kandalló előtti díványon. Elég fáradtnak tűnt, de az arcán nem lehetett észrevenni a szomorúság semmi jelét, tehát vagy nem hallotta még a híreket, vagy kevésbé szerette a feleségét, mint ahogy azt hallottuk. Az előbbi volt a valószínűbb, főképp, ha azt vesszük, hogy egy gazdag nő nem menne csak úgy hozzá egy szegényebb emberhez, hacsak nem szerelem az oka. Bemutattuk neki a levelet, amit Levi írt, majd közöltük vele a halálhírt. Nem ez volt a legjobb időpont hozzá, de a bizalmába férkőzhettünk. Levi közölte a hírt. Előre megbeszéltük, hogy csak ő beszél, az én hangomból ugyanis sokszor csak a közöny és a ridegség érződik. Ez is csak a királyi bánásnak, és a halál közönnyel való elfogadásra nevelésének az utóhatása volt. Lassan belekezdett a történetbe.

- A Scotland Yardnál dolgozom, jelenleg a vámpírgyilkosságok ügyén. Az egész úgy másfél éve kezdődött, akkor találták meg az első porszerű maradványokat. És…

- Várjon! Másfél éve? Én azt hittem ez az egész csak egy, maximum két hónappal ezelőtt kezdődött.

- Igen. Az emberek így tudják. Azonban amikor elkezdődtek az esetek, senki nem tudott az esetekkel foglalkozni. Nem volt nyom, nem volt holtest, nem volt szemtanú, gyanúsított, vagy gyilkos. Bár az áldozatok száma is jóval kevesebb volt még akkoriban. A Yard ezért eltusolta az ügyeket, bár szégyen ezt bevallani. Tudják, mivel mi nem tartozunk bele a Yard hatáskörébe, csak a legfontosabb ügyekben, esetleg a Londonhoz kapcsolódóakban, ezért akkoriban nem sokat tehettek. Nem akarta senki a nyomozást vinni nyomok híján, hiszen az egyetlen, amire gondolhattak, az az volt, hogy valamilyen öngyulladás történt, de mindenki tudta, hogy ez lehetetlen, hiszen a maradványok nem hamuból, hanem porból álltak. Az egyetlen nyom, hogy nem volt nyom. Aztán, úgy két hónapja találtak egy holtestet. Hasonló helyen, és hasonló körülmények között halt meg, mint az eddigi áldozatok, azonban megvolt a holttest. Az emberek rájuk találtak, tovább már nem tudták tusolni egyik gyilkolási módszert sem, a gyilkos képét pedig mindenki egy vámpírral kötötte össze, ami nem meglepő a szúrásnyomoknak köszönhetően, és a manapság oly széles körben elterjedő regényeknek eredményeként. Nem is olyan régen pedig találtak olyan hullákat is, melyek épek voltak, megvolt a vérük, bár a felét eltüntették, az áldozat nem porlott el, és megvoltak a harapásnyomok is a nyakon. Mindenekelőtt fel volt vágva néhány testrészük, kiszedték a belső szervüket, miután elszívták a vért. Az áldozatok hasonló állapotban voltak, mint amilyeneket Hasfelmetsző Jack hagyott maga után, az esetek csupán a harapásnyomokban különböztek, ugyanis a helyszínek is megegyeztek. Hasonlóan Hasfelmetszőhöz, a hullákat kereszt alakzatban ölték meg. Nem tudtuk mire vélni, de elkezdtünk nyomozni, és engem állítottak az ügy élére. A Hasfelmetszőről is be kellett szereznünk pár információt, amelyek a „Whitechapeli gyilkosságok” vezetőjétől származtak, Frederick Abberline felügyelőtől, akivel a későbbiekben a gyilkosságok különbözőségét vizsgáltuk. A mi sorozatgyilkosunkról azonban kiderült, hogy nincs köze hasfelmetszőhöz. Először felvettük a kapcsolatot az egyik gyanúsítottjukkal Walter Richard Sickert-tel, és amint kiderült, az esetek legtöbbje alatt nem tartózkodott a városban. A korboncnokok biztosítottak minket a felől, hogy míg a Jack ügyben a gyilkos profi, orvosi minőségű metszéseket csinált, addig a miénk csak vágott, és próbálta ráfogni az eredeti gyilkosra a munkákat. A testeket egyébként sem csonkították meg teljesen, és később kiderült, hogy a gyilkosunk nem is egy személy, hanem mindegyik esetben külön gyilkost keresünk. Legalább is a legtöbben. De voltak közös kézjegyeket viselő áldozatok is. Az azonban bizonyos, hogy egyvalaki parancsára tehették ezt, és számomra felderengett, hogy tényleg vámpírról van szó. Mikor ezt megtudtuk, akkor egy újabb gyilkosságra került sor. Bár az áldozat elporladt, egy vértócsát találtunk a tetemtől távolabb, ami azt sejtette, hogy a tettesé a vér. És az éj sötétje alatt nem vette észre, hogy belelépett a tócsába, így a nyomokat egészen az erdő széléig követni tudtuk. Bár azok, meg kell hogy mondjam, elég nagy távolságokra feküdtek egymástól. Ugye tudják, mi van az erdőn túl? Csak a Verzdell-hegy barlangokkal övezett zord vidéke található arra, ami tökéletes egy vámpír számára. Arról nem is beszélve, hogy az utóbbi időben emberrablások is történtek, szintúgy nyomok nélkül. Néhány áldozatot pedig a hegyek környékén láttak, másokat pedig az erdőben találtak a vérükbe fagyva. Az utóbbi hónapban megőrjítettem a Yardot a vámpíros történeteimmel, és a mániámmá vált a gyilkosok körüli nyomozás, de szerencsére a feleségem hitt nekem, és türelmes volt, így megosztottam vele a főbb eseményeket. És úgy egy hete, egy teljesen új nyomra leltem, ami egy konkrét személyhez vezetett.

- Úgy érti…?

- Igen, úgy. Találtam egy vámpírt, akit a saját szememmel lestem meg.

- És ezt elmesélte a feleségének is?

- Igen, elmondtam. Oh, úgy gondolják, hogy emiatt halt meg Ellene? A munkám miatt?

Összenéztünk majd bólintottunk.

- Istenem… mit tettem?

- Kérem, nyugodjon meg. Nem az ön hibája volt, hiszen nem tudhatta, hogy ez fog történni.

Próbáltam nyugtatni, de én sem hittem el a szavaimat. Igenis őt okoltam.

- Mondja meg ki volt az a gyanúsított! A nevét akarom. Most.

Levi elvesztette a fejét. Majdnem megfojtotta őt a kérdései közepette. Nem tudott uralkodni. Sem a haragján. Sem a kíváncsiságán. Rosszul láttam, vagy tényleg egy halvány mosoly futott át az arcán, amit aztán gyorsan leplezett? Valami itt bűzlik.

- Kérem, nyugodjon le, és engedje el az ingem.

- Levi, engedd el, így sosem tudod meg a nevét.

- Igen… öhm … elnézést, nem akartam. De tudni akarom, megölte egy régi barátomat úgy két hónapja, és azt akarja, hogy ölbe tett kézzel üljek?

- A neve Alen Shichiss. Fekete hajú démon. Úgy viselkedik, mint egy gróf, de vérre éhezik. Halál látszik a szemében, és ha személyesen találkoztam volna vele, akkor meg is ölt volna. Hála az égnek volt annyi eszem, hogy sötétbe menjek oda, így nem látott meg, bár az igaz, hogy én sem láttam az arcát. Csak a haja, és a vörös szeme emelkedett ki a sötétségből, és a vörös vér, ahogy lefojt a száján. Soha nem éltem át ilyen hátborzongató dolgot. Azonnal menekülésre fogtam, és vissza se néztem.

Esküszöm, ennyi, amit tudok, elmondtam mindent, most már engedjen el.

Már elmúlt éjfél, mire végre befeküdhettem az ágyamba. Be kell vallanom magamnak, hogy nagyon aggaszt valami, de nem tudom mi az, és ez benne a legrosszabb. Ezen kívül… az a név.

Alen Shichiss, annyira ismerős, és még sem tudom hova tenni. Másfelől pedig Levi nagyon furcsán viselkedett ma. Aggódom érte, és mégsem merem megkérdezni, mi az, ami bántja. Hasonlóan nyugtalanító volt a viselkedése a kertben, de ez most más volt. Vérszomj? Az lehetetlen. Nem tudtam megvizsgálni a belsőjét. Hiába fürkésztem az arcát és a szemét, csak homályt és sötétséget láttam. Nem mondhatott csődöt ez a képességem, mégsem tudom megmagyarázni mit jelent. Most úgy sem fogok rájönni a titok nyitjára, inkább alszom.

Elmúlt már fél három is, mire Nao elaludt, de így is az egész éjjelt csak forgolódva és nyugtalanul sikerült átaludnia. Az éjszaka egy újabb, sötét álmot látott, s mint egy fantom kéz, úgy nyúlt le Nao szívéig, és próbálta a fényt sötétséggel beszennyezni.

Az árnyak már gyűltek a városban, a hegyen, de legnagyobb veszélyben mindig az olyanok vannak, akiknek kétségük van valamiben. Főképp, ha az a saját szívünk. A kétség a legnagyobb faltörő, mely úgy rombolja le a legkeményebb falat is, mint ahogyan a szél felkap egy tollat, s tovaröpíti. A sötét szívek könnyen megfertőzhetnek másokat, és visszavonhatatlanul a sötétségbe taszíthatnak.

Le a mélybe, ahova a szív, csak a lélek nélkül távozhat. Egy börtön.

4. fejezet

Nao álmodott. Nem tudta, mi történik vele. Arra emlékezett, hogy lefeküdt aludni, de hogy most tényleg álmodik-e? Az álom nagyon valóságosnak tűnt. Egy sötét helyen volt, úgy érezte magát, mintha teljesen éber lenne. Semmi más nem volt csak a feketeség és a csönd.

Vagy még sem? Valami megmoccant, és a semmiből egyszer csak gazdátlan kezek közeledtek felé. Nem közeledtek, nyúltak. Ugyan is a kezek valahonnan a távolból jöttek, és most a végtagjait fogták le erősen. Nao próbált kiszabadulni, kérlelte őket, sikított. A szavak azonban semmit nem használtak. Nem volt hangja ezen a helyen. Becsukta a szemét, és az kívánta, bár megint otthon lehetne a puha ágyneműk között, bár csak reggel lehetne. Amikor kinyitotta a szemét, egy mezőn ébredt föl.

A hajában egy szál írisz, a ruhája égszínkék selyemruha volt. Már nem a hálóinge volt rajta. Mezítláb volt, érezte a talpa alatt a selymes füvet, a talajt. Rég nem érezte ezt a természetes érzést. Utoljára kiskorában játszott a bolygóján a fűben, azóta felnőtt, és kötelességei voltak. Hajába belekapott a lágy szél, de ez sem zavarta. A kalász rengetegét, a zöld fűtengert megannyi színes virág kavalkádja váltotta fel. Amikor felállt, meglátta, hogy a mező egy domb előtt fekszik, a mögött pedig egy ösvény vezet a közeli erdőbe. Nao arra felé vette az útját, amerre az ösvény vezetet. Ismerte ezt a helyet. Nem csak ismerte, itt nőtt fel. Ez Tarosz fővárosának volt a külső része. Ide járt kiskorában játszani, beszélgetni a madarakkal, régebben itt etette az állatokat, amikor még jóban volt az anyjával. Amikor a bolygón még volt növény és állat. Mennyire megváltozott azóta. És minden véget ért. Miken gondolkozok, ennek nincs itt se a helye, se az ideje. Sosem szerettem ott lenni és most mégis…De menjünk.

Régebben nagyon szeretett ebben az erdőben pihenni. Akkor még az erő közepe felé menő ösvényt felváltotta a kövekkel kirakott, mozaikos út, a fák pedig lassan ledobták színes, őszi köntösüket, és ezüstbe öltöztek, melyen mintha nem fogott volna az idő, s egy teljesen új burokba rejtőzött volna. A fák levelei a napsugaraktól fénylettek, s úgy mutatkoztak, mintha tényleg ezüsttel vonták volna be őket. Az utak, melyek először szétfutottak a négy égtáj irányába, kereszteződtek, s egy szökőkutat fogtak közre. Abból kristálytiszta forrásvíz szökött a magasba, a napsugarak pedig szivárvány színeit vetettek rá. A fák közül csak a madarak énekét lehetett hallani.

Elindult az erdő felé, kezdett későre járni. A fák eltakarták a napfényt, csak kevés jutott át az ágak között. Az út enyhén emelkedett, majd újra egyenes lett. Ahogy ment, egyre jobban fojtogató érzés fogta el, mintha kipréselnék a tüdejéből a levegőt. Az erdőben csönd volt, csak néha szólalt meg egy-két madár, és épp távozóban voltak, és Nao is szeretett volna kijutni onnan, így megszaporázta lépteit. A fák levelei hírtelen megzörrentek, az ágak és törzsek hajlongani kezdtek, pedig nem fújt a szél. A baljóslatú hangulatot fokozta a hollók károgása. Ez rossz jel. A hollók a halál hírnökei. Ahol vannak, ott senki nincs biztonságban. Amikor már kezdett megnyugodni, hírtelen és gyorsan sűrű köd szállt le, és terítette be az utat. Egy árnyék bontakozott ki belőle, majd lassan felvette egy ember- nem is- egy szörny alakját.

Annak az alaknak csak a szemei látszódnak jóformán, mégis csak a halált és a rettegést látom a szemeiben, amiket okozott. Feketék voltak, ahogy az arcát keretező haj is. A csukja eltakarja a szemei nagy részét, én mégis félek. Remegek, amikor a szemébe nézek. Mi ő?

Kinyújtotta a kezét, mintha el akarná kapni. Aztán eltűnt. Előbb a ruhája, az arca, majd a legvégén a démoni szemei is belevesztek a ködbe, s köd olyan hírtelen, ahogy jött, úgy el is tűnt. Azonban egy mondat rajzolódott ki a még megmaradt ködfoszlányból: Eljövök érted, és megöllek!

Nao tüdejébe újra visszatért a levegő, és a fagyos levegő is kezdett megenyhülni. Nao végre elindult, de a lendülete nem tartott sokáig. Az idő alatt, míg egyhelyben ált, a fák gyökerei és ágai elkúsztak a lábáig és ráakaszkodtak. Próbált kiszabadulni, de nem engedték. Lassan teljesen körbetekerték, már sikítani sem maradt ideje. Ekkor a kép megváltozott. Nao az erdőn túli tisztáson találta magát, mely egy tónak adott nyughelyet, s melyet a mögötte lévő hegyekről lecsordogáló folyó táplált. A hegyek tetejét még hó fedte, a csillagok, melyek már elfoglalták helyüket az égbolton szikráztak a hó tükrében. Majd az ég elsötétedett, a felhők eltakarták az égitesteket is. Alig lehetett látni a sötétben. Ha Nao-nak nem lett volna különleges képessége, akkor csak a sötétben tapogatózhatott volna, míg újra ki nem tisztul az ég. Az pedig ki tudja, mikor jön el.

A Nagy Harcok ideje abból a korból, amikor még nem pusztult a bolygó. Erről még csak történeteket hallott. Még azelőtt volt, hogy ő megszületett volna. Akkoriban még csak gyerekek voltak a szüleik, s a nagyszüleié volt a trón. A vámpírok próbáltak több megélhetéshez, azaz vérhez jutni, amit csak a háborúk tudtak biztosítani számukra. A vámpírok a hétköznapokban csak néha tudtak elejteni egy-egy angyalt, és az is nehezen, hiszen könnyen menekültek. Nagyon fájhat, amikor eltörik a szárnyad, nem szívesen próbálnám ki. És hogy okot adjanak a háborúra, megpróbálták az angyalok összes megélhetését elvenni. Beszennyezték a vizeket mérgekkel, nekik arra nem volt szükségük, és az eget sötéttel borították be, ők abból táplálkoztak. Az éjből. Az angyalok legyengültek a fény nélkül. Nem tudtak varázsolni. Épp ezért voltak a félvérek, a konkecunok oly hatalmasak, ám mégis kitaszítottak. Nekik voltak a legnagyobb varázsképességük és hatalmuk. Nappal és éjjel is képesek voltak energiakészletük feltöltésére. A sötét fellegeket egy gépezet gyártotta, amit az angyalok csak háború útján tudtak volna megszerezni. A háború pedig biztosította a sok vért a vámpíroknak. Egyik fél sem adta fel hosszú évekig, így a háború hatvanhét évig elhúzódott. Egyik fél sem győzött, a halottak száma pedig óriásira nőtt. Kifáradtak. Így a két fél egy szerződést kötött, hogy ezentúl békében élnek. Bár a vámpírok nem voltak boldogak, hisz az állatok vére nem jó nekik. De megállapodtak. Az alkuban a vámpírok kikötötték, hogy az angyalok éjszaka nem használhatják sose a szárnyaikat, így ők tudnak vadászni, és nem lesz háború. A bolygó ugyanis pusztulásnak indult. Ekkor pár évtizednyi béke következett. De titokban minkét fél készült a következő összecsapásra.

Nem volt sok esélye. Túl kevés volt a menekülési útvonal. Azonban még is meg kellett próbálnia. Az erdőben szerzett sérülései még megvoltak, tehát ha itt meghal, az végzetes lehet. A ruhája már így is szakadozott volt. A haja vagy húsz centivel megrövidült, a ruhája egyik pántja elszakadt, az oldalán nagy lyuk tátongott, az alja is meg volt tépázva. A lábai már sajogtak a sok köves talajtól és a futástól. Az egyik holttest páncéljának egy darabja is beleállt a talpába. Mégis a futás volt az egyetlen, bár ésszerűtlennek tűnő lehetőség, amit meg kellett ragadni, vagy lehet, hogy nem ébred fel többé. A sereg már így is vészesen közel volt. A bukdácsolással és a fájós talppal sok értékes időt veszített.

A testeken keresztül próbált elmenekülni, de nem volt hova. Vagy mégis? A tó felé vette az irányt, s a holtakon keresztül átlépdelve tartott az egyetlen biztos pont fele, gondolva, hogy a tavat megkerülik, nem mennek a közelébe. Megfordult, hogy megnézze, mennyi ideje van még, de már beérték. Elvesztette az egyensúlyát, és hátraesett. Nagy meglepetésére azonban nem a lovak patája alatt végezte, hanem belecsobbant a vízbe, ami az előbb még messze volt. A levegője kevés volt, így megindult felfele, de ekkor kezek kezdték lehúzni a mélybe. A sötétségből előtörő kezekhez hasonlóan. A különbség annyi volt csupán, hogy ezeknek volt teste. Méghozzá bűzös, hullaszagú teste. A vízben lévő halottak próbálták lehúzni maguk közé és a túlvilágra kényszeríteni. Próbálta lefejteni őket a bokájáról, és a ruháját tépdeső újakat, de azok túl erősen tartották. Majd mikor azt hitte, vége az életének, s az utolsó levegő is eltávozott a tüdejéből, akkor valami, vagy valaki megszabadította őt a fantomkezektől. Kiemelkedett a ragacsos nedvből. A víz már teljes egészében vérré vált, s mire kikászálódott, már eltűnt az összes harcos. A tóban csak úszó holttesteket látott, melyek már felfúvódtak a nedvességtől, és már legalább egy hete ott lehettek, kitéve a rothadás könyörtelen természetének. Körülnézet, de a megmentőjét sehol nem találta. Csurom víz volt, teljesen átfázott, a ruhája felismerhetetlenné vált, csak foszlányok voltak. Nem volt hova mennie, kezdett kétségbe esni.

Ekkor ébredt fel.

A továbbiakról Nao nem tudott valami sokat. Elvileg az angyalok megszegték a megállapodásukat, és tovább folytatódtak a küzdelmek. Ezt a háborút valami nagy hős nyerte meg, és a vámpírkirály fejvesztésével zárult. Aztán megszületett Nao.
A csöndbe velőt rázó sikolyok vegyültek, lódobogás és harci kiáltás hallatszott. Egyszerre harcosok lepték el a sötét mezőt, hullák jelentek meg, amik szőnyegként lepték el a talajt. Talpalatnyi hely is alig volt, ahol Nao mozdulni tudott volna, nemhogy elmeneküljön a felé tartó roham elől. Voltak íjászok, lovasok, voltak, akik csak páncélt viseltek, és egy karddal nyomultak előre. A legtöbbjük azonban mégis kibontott szárnyakkal csörtetett előre, vagy használva azokat az égben készültek a közelgő harcra. De milyen harcra? Ekkor Nao rájött hol van. Ez nem csak egy álom. Ez a bolygólya története.

Barbiworld :D Nem az aminek hiszed :P

2013. április 10., szerda

In my head: Rainy days #02

2011. augusztus 20., szombat

Lángol az anyai szív

2011. augusztus 18., csütörtök

A vámpírok szárnyalnak- 1.fejezet-4.fejezet